Csókolom Judith!
Sokat gondolok magára úgy általában is, nemcsak most, hogy Andreának köszönhetően közeledik az a konferencia, amelyik első bizonyítéka annak, hogy félelme, miszerint elfelejtik, „minden alapot nélkülözött”. Ugyan nem szokásom, de most kénytelen vagyok vitatkozni magával, ahogy annak idején is mondtam: „a Judithokat, mivel nagyon kevesen vannak, nem szokás elfeledni”. Az persze tény, hogy az évek múltával némi pókháló körülöleli az elven képet, de ez csak jót tesz, hiszen aranyszálakból készül, így téve még csillogóbbá a közel-távolt.
Sokat és szeretettel beszélt a halálról, azt mondta, mindig készen áll rá, és hogy jó időpontban úgy sem tud jönni, így az okos ember - bármikor is érkezik -, úgy fogadja, mintha éppen akkor lenne ott az ideje, hiszen az elkerülhetetlen mindig pontosan időben következik be, még ha az itt maradók pörölnek is vele. Beszélgetéseink közben kicsit mindig azt hittem, hogy azért módosulnak majd ezek a bátor gondolatok, ha eljön a maga ideje, de szerencsére nem így történt. Soha nem felejtem el azt a telefonbeszélgetést, amikor felhívott és már-már szenvtelen hangon, mintha csak világhíres kőrözöttje receptjét osztaná meg velem elmondta, hogy ott van magában a rák, ami ellen élete utolsó és jól tudja, megnyerhetetlen csatájába indul. Bevallom, akkor úgy gondoltam, hogy kicsit - mint oly sokszor az életben - teátrális ez a hozzáállás, de ahogy múltak a hónapok, egyre inkább láttam, éreztem a tökéletes megfontoltságot és elhatározást. Nem engedett semmi olyan beavatkozást, ami csak elnyújtotta volna az agóniát, szinte csak a fájdalomcsillapításhoz járult hozzá. Mit jelent ez, ha nem a tökéletesen pontos, tudatos elhatározottságot?
Ahogy egyre közeledett a HALÁL – így, csupa nagybetűvel - úgy tárta szét karjait és várta, hogy mehessen vele végre a szerettei: szülei, alig pár hónapos kisfia és férje után. Akkor értettem meg, hogy az az asszony, akit ismerni véltem, egy igazi rejtély, hiszen tulajdonképpen több mint negyed évszázada indulófélben van.
A sors sokat adott, és sokat el is vett magától, drága Judith, de élet-szimfóniája utolsó akkordjánál szinte mindent vissza is adott, hiszen úgy lépett át az öröklétbe, ahogy tervezte: otthon, decensre kisminkelve, kedvenc pizsamájában, lánya és unokái körében. Már- már giccses ez az egész, de Judith Müllerről szólva nem más, mint saját mondásának - „Az illat a nagy illúzió” - parafrázisa, mely szerint az élet és a halál a nagy illúzió.
Tudom, most kedvesen fejét tenyerébe támasztva - ahogy figyelni szokott - néz le ránk, és még most is igazolja azt a mondatomat, aminek sok évvel ezelőtt úgy örült: „Judith, tökéletesen mindegy hány éves, maga azon kevesek közül való, aki még a ravatalán is nő lesz!”
Mi pedig, akik itt maradtunk, tehetségünkhöz mérten igyekszünk valóra váltani azt az álmát, hogy ne feledjék, hiszen lehet, hogy nem az agyakban, de a szívekben kitörölhetetlen nyomot hagyott a Debrecenből indult kicsi lány, aki Haifán érett fiatallá, és Párizsban felnőtté.
A XX. század második fele egy kicsit Judith Müllerről is szólt.
Barátja:
Pálmai Tamás
Budapest, 2014-07-01
Csókolom Judith!
Sokat gondolok magára úgy általában is, nemcsak most, hogy Andreának köszönhetően közeledik az a konferencia, amelyik első bizonyítéka annak, hogy félelme, miszerint elfelejtik, „minden alapot nélkülözött”. Ugyan nem szokásom, de most kénytelen vagyok vitatkozni magával, ahogy annak idején is mondtam: „a Judithokat, mivel nagyon kevesen vannak, nem szokás elfeledni”. Az persze tény, hogy az évek múltával némi pókháló körülöleli az elven képet, de ez csak jót tesz, hiszen aranyszálakból készül, így téve még csillogóbbá a közel-távolt.
Sokat és szeretettel beszélt a halálról, azt mondta, mindig készen áll rá, és hogy jó időpontban úgy sem tud jönni, így az okos ember - bármikor is érkezik -, úgy fogadja, mintha éppen akkor lenne ott az ideje, hiszen az elkerülhetetlen mindig pontosan időben következik be, még ha az itt maradók pörölnek is vele. Beszélgetéseink közben kicsit mindig azt hittem, hogy azért módosulnak majd ezek a bátor gondolatok, ha eljön a maga ideje, de szerencsére nem így történt. Soha nem felejtem el azt a telefonbeszélgetést, amikor felhívott és már-már szenvtelen hangon, mintha csak világhíres kőrözöttje receptjét osztaná meg velem elmondta, hogy ott van magában a rák, ami ellen élete utolsó és jól tudja, megnyerhetetlen csatájába indul. Bevallom, akkor úgy gondoltam, hogy kicsit - mint oly sokszor az életben - teátrális ez a hozzáállás, de ahogy múltak a hónapok, egyre inkább láttam, éreztem a tökéletes megfontoltságot és elhatározást. Nem engedett semmi olyan beavatkozást, ami csak elnyújtotta volna az agóniát, szinte csak a fájdalomcsillapításhoz járult hozzá. Mit jelent ez, ha nem a tökéletesen pontos, tudatos elhatározottságot?
Ahogy egyre közeledett a HALÁL – így, csupa nagybetűvel - úgy tárta szét karjait és várta, hogy mehessen vele végre a szerettei: szülei, alig pár hónapos kisfia és férje után. Akkor értettem meg, hogy az az asszony, akit ismerni véltem, egy igazi rejtély, hiszen tulajdonképpen több mint negyed évszázada indulófélben van.
A sors sokat adott, és sokat el is vett magától, drága Judith, de élet-szimfóniája utolsó akkordjánál szinte mindent vissza is adott, hiszen úgy lépett át az öröklétbe, ahogy tervezte: otthon, decensre kisminkelve, kedvenc pizsamájában, lánya és unokái körében. Már- már giccses ez az egész, de Judith Müllerről szólva nem más, mint saját mondásának - „Az illat a nagy illúzió” - parafrázisa, mely szerint az élet és a halál a nagy illúzió.
Tudom, most kedvesen fejét tenyerébe támasztva - ahogy figyelni szokott - néz le ránk, és még most is igazolja azt a mondatomat, aminek sok évvel ezelőtt úgy örült: „Judith, tökéletesen mindegy hány éves, maga azon kevesek közül való, aki még a ravatalán is nő lesz!”
Mi pedig, akik itt maradtunk, tehetségünkhöz mérten igyekszünk valóra váltani azt az álmát, hogy ne feledjék, hiszen lehet, hogy nem az agyakban, de a szívekben kitörölhetetlen nyomot hagyott a Debrecenből indult kicsi lány, aki Haifán érett fiatallá, és Párizsban felnőtté.
A XX. század második fele egy kicsit Judith Müllerről is szólt.
Barátja:
Pálmai Tamás
Budapest, 2014-07-01